1919. március 20-án Károlyi Mihály köztársasági elnök, miután a kegyetlen Vyx-jegyzék átvétele után nem vállalta Magyarország fegyveres védelmét, átjátszotta a hatalmat a szociáldemokrata-kommunista társaságnak, másnap pedig megalakult a Magyarországi Tanácsköztársaság (Károlyi időtől függően eltérően emlékezett vissza az akkori eseményekre, amikor az tűnt előnyösebbnek, azt mondta, nem önként adta át a hatalmat, őt becsapták; máskor ezzel ellentés értelmű nyilatkozatokat tett; de egybevetve más forrásokkal, számomra nem kétséges, hogy Károlyi Mihály tudatos döntést hozva adta át a hatalmat a szociáldemokrata-kommunista politikusoknak, de ebbe most nem akarok részletesen belemenni).

A Tanácsköztársaságot ma sokan „patkányforradalomnak” nevezik, legutóbb éppen Bayer Zsolt, a kifejezés talán Tormay Ceciletől származik, legalábbis ő népszerűsítette. Azonban 1919 márciusában sokan nagy reményeket fűztek a kommunista(szociáldemokrata) hatalomhoz.

Ne feledjük, a 1918 novembere óta a Károlyi-kormány folyamatosan hátrált, minden téren. Károlyi 1918 őszén még területvédelmet ígért – nem teljesítette ígéretét, a Károlyi-kormány egyszerűen feladta az ország területét. A Károlyi-kormány magát „népkormánynak” nevezte, de úgy került hatalomra, hogy senki nem szavazott rá. Károlyiék azt ígérték, hamarosan választásokat írnak ki (ezt eredetileg 1918 decemberére tervezték), de folyamatosan húzták-halasztották a dolgot, míg végül semmi nem lett a választásokból (pedig minél előbb valódi népfelhatalmazást kellett volna adni a kormánynak, a „népkormány” azonban megmaradt inkább „élcsapatnak”). A Károlyi-kormány nem tudta megállítani Magyarország 1918 márciusa óta tartó felbomlását, az egyoldalúan, sőt, szolgaian, önfeladó módon nyugatbarát külpolitika teljes csődöt mondott. Egyszóval, 1919 tavaszára mindenkinek elege lett Károlyiból. A Tanácsköztársaságtól azt várták, végre „rendet csinál”, megszűnik Magyarország egy éve tartó kálváriája (Magyarországon 1918 tavaszán a hazatérő, és gyakran erőszakos hadifoglyok tömegei, az egyre gyakoribb dezertálások miatt lényegében megszűnt az állam erőszakmonopóliuma, ami egy állam felbomlásának a kétségbevonhatatlan jele), és hogy az orosz szövetséggel végre vállaljuk a haza védelmét.

A magyar értelmiségiek és köztisztiviselők színe-java támogatásáról biztosította a Tanácsköztársaságot. S nemcsak az elkötelezett kommunista értelmiségiek, hanem például Babits Mihály, Illyés Gyula, Juhász Gyula, Krúdy Gyula, Márai Sándor, Móricz Zsigmond, Németh László, Szabó Dezső.

Nézzük csak: Illyés Gyula, a Tanácsköztársaság vöröskatonája így emlékezett vissza 1919. március 21-re: „Tágabbra, magasabbra sose nyílt eladdig a mennybolt az én ifjúi képzeletem öt világrészében, mint akkor, 1919. március 21-én. De emlékeim szerint nemcsak az én kamaszfejem fölött tárult olyan szédítő óriásit a jövendő: a hit a jobb lehetőségekben. Így volt azon a napon az egész ország.”[2]

Március 25-én a Délmagyarországban megjelenik Juhász Gyula Tanácsköztársaságot dicsőítő cikke (Forradalmi kis káté).

Április 1-jén Szabó Dezső üdvözli a Nyugatban a Tanácsköztársaságot. Szerinte a Nemzeti Tanács és 1918 októbere álforradalom volt. A korrupt régi elit banzája. „Az én stricim is legyen államtitkár, és az – ez is az én barátom – elv alapján egybecimborásodott egy nemzetinek humorizált tanács, benne emberek (nem mind!), akik minden rablással és közéleti szajhasággal kiérdemelték, hogy egy lámpavas jól elhelyezett zsuzsujává magasodjanak. Duzzadt bankemberek és a tőke piszkos pöffetegei máról holnapra szörnyen megradikultak, s egy minden forradalmi jót magára plakátoló pártban kórusban bőgték: le a kapitalizmussal! Le a bankrablókkal! Etc...A lapokban vastag hallgatás nehéz lepedője borult a hadimilliomosokra...

És azután jött az igazságtevő péntek, s a történelem logikája úgy gurult elő a hazugságok alul, mint a legsúlyosabb tárgy a könnyű tárgyak közül. Európa minden hazugságával nagyszerűen csinálta az egyetlen igazságot. Ludendorf-Cléméncauból, a nesze neked is Nemzeti Tanácsból, az unokahúgom is legyen nagykövet forradalomból a párizsi vakok utolsó rángása elővillantotta a történelem előléptető igazságát, forradalom csak egy lehet: proletárforradalom. Ellenforradalom, az egyetlen ellenség, a minden tragédia mélyén feneklő Káin: a gyalázatos, gaz, gyilkos tőke.”[3]

Április 3-án megalakul az Írói Direktórium. Elnöke Osvát Ernő. Tagjai: Babits Mihály, Balázs Béla, Barta Lajos, Biró Lajos, Kassák Lajos, Komjáti Aladár, Móricz Zsigmond, Révész Béla, Szini Gyula, hivatalból Lukács György.

Április 4-én megjelenik Móricz Zsigmond Tőke című írása a Pesti Futárban. Ebben ezt írja: „A kapitalista azt mondja:

- Fiam, gyűjtsd a tőkét. Ha pénzed van, mindened van. Pénzen vehetsz kényelmet, élelmet, szerelmet. Pénzed pótolja az észt, erőt, munkát. A pénzben van akkumulálva minden érték, ami a világon van...Gyűjts pénzt, mert lehetsz undok, gonosz és förtelmes: a pénzedért jobb lennél Jézusnál, bölcsebb Salamonnál és szebb Apollónál. Végy magadhoz pénzt, pénzt, pénzt.

A kommunista azt mondja:

- Fiam, gyűjts tőkét. Ha szeretet vesz körül, nem kell félned az élettől. Ha erős szövetségben élsz embertársaiddal, akkor mindazoknak az ereje, akivel társulsz, a tiéd is.[4]

Április 16. Krúdy Gyula „Új történelmet kell írni” című cikkéből a Magyarország c. lapban. „Nem kell félni az új történelemtől, az új Magyarországtól, a forradalmi szilajságú emberi akarások és ideálok robbanásától. Csak pusztuljon, omoljon, vesszen el a régi világ. Már a szájunkig ért a trágyagödör léje, amelybe belezuhantunk. Gyötrelmesebb nem lehet élet, mint amilyen volt.”[5]

Április 17. A kommunista Vörös Lobogó című lapban megjelenik Szabó Dezső gunyoros nyílt levele azokról, akik most hirtelen felfedezték magukban, hogy kommunisták. Ugyanebben a lapszámban Márai Sándor Március című cikke.

Németh László visszaemlékezése május 1-re. „Utolsó szereplésem a május 1-i ünnepi beszéd volt. Ez már egész más ünnepély volt, a visszhangja sem a gyér taps, hanem a tanári, osztálytársi elhúzódás. A megbolydult közvélemény itt, a Vár oldalában már végleg megállapodott, s a budai reálban alighanem én voltam az egyetlen kommunista, aki nyíltan annak mondta magát... Az, hogy új hőseim: a magyar írók s Ady szelleme, hitem szerint a kommunizmus melletti hitvallásra buzdítottak, vállaltatta a hálátlan kitartást (melyből néhány hónappal a Tanácsköztársaság bukása után egy másik nagy hatású író szava oldott fel).”[6]

Május 8. Megjelenik Ökölcsapás címen Márai Sándor vezércikke a Magyarország c. lapban. „..a négy sarkában felgyújtott ország megmaradt szigetén összeszorított ököllel kimondjuk az utolsó szót: nem! Nem kötünk fegyveszünetet, nem adjuk oda vasutainkat és hajóinkat, nem vetkőzünk ki lerongyolt ruháinkból, nem adjuk oda utolsó falat kenyerünket, nem tartjuk oda a felszabadult magyar poletariátus meztelen testét bojárok eszelős korbácsainak.” Magyarország a jószándékért cserébe ökölcsapást kapott az arcába.[7]

A lelkesedés körülbelül eddig tartott. Nagyjából egy hónapig. Utána valami megtört...Annak ellenére, hogy 1919 nyarán a magyar Vörös Hadsereg kiváló sikereket ért a Felvidéken (amit később Kun Béláék feladtak), a magyar értelmiségiek lelkesedése elmúlt. Úgy érezték, ez mégsem az a hatalom, amit vártak, ez valami más...Ez a hatalom nem a nép érdekében, épp ellenkezőleg, annak ellenében cselekszik. Politikájában nyílt terrort alkalmaz, a magyar hagyományokat megveti és elveti (a Tanácsköztársaság idején a piros-fehér-zöld nemzeti lobogó is tiltottnak számított).

A Tanácsköztársaság bukása után, 1919 augusztusában-szeptemberében Budapesten és a Közép-Dunántúlon zsidópogromok sokasága jelezte az indulatok elszabadulását. A zsidókat tartották felelősnek a Tanácsköztársaság miatt (ami persze ugyanolyan igaztalan, mint bármilyen kollektív felelősségre vonás), a vörösterrort követte a fehérterror, sok ártatlan áldozattal.

Olyanok, akik korábban támogatták a Tanácsköztársaságot (Németh László, Szabó Dezső) később „zsidó önlelepleződésnek” tartották azt. Szabó Dezső, amilyen vehemenciával támogatta áprilisban a Tanácsköztársaságot, olyan elementáris dühvel szónokolt a zsidók ellen augusztusban...

Ekkor, 1919. augusztus 12-én írta Móricz a saját személyes naplójában azokat a sorokat, ami alapján Bayer Zsolt is antiszemitát akar csinálni Móriczból (bár nem idézi teljesen azt, amit Móricz írt): „Pedig mostan borzasztóan fel vagyok lázadva a zsidók ellen. És nem bánom, hogy a keresztények el vannak rá szánva, hogy most valami belső pogrom által kidobják maguk közül a zsidókat. Pedig nem fogják tudni őket pótolni. A zsidóság a művelt elem, mindenre jók, a legmagasabb intelligenciával állanak mindenütt, az irodalomban, újságírásban, üzemekben, gyárakban, a munkásszervezetekben. A hivatalokban, egyetemeken, iskolákban, mindenütt.  Ha a zsidókat kiemeljük a magyar életből: borzasztó parasztság, műveletlenség, tunya tehetelenség marad itt. Ez a társaság, amely ma a hatalmat bírja ebben az országban, mást igazán alig csinál, csak éppen bírja a hatalmat. De a zsidóság, az dolgozik. Zabál, de megdolgozik érte....Az úri társaság csak akkor zabál, ha más dolgozik meg érte...." Amilyen alapon Bayer Zsolt (talán bizony s maga hasonlatosságára?) antiszemitát akar csinálni Móricz Zsigmondból, olyan alapon hungarofóbiát is bele lehetne látni az életművébe. 

[2] Illyés Gyula, Itt élned kell. Második kötet. Őrjárat. Hajszálgyökerek [Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó], 532.

[3] Szabó Dezső, Az egész emberért // Nyugat 1919. április 1.

[4]Móricz Zsigmond, Új világot teremtsünk (Gyűjtemény 1918-19-es írásaiból) [Bp., Művelt Nép Könyvkiadó, 1953], 143.

[5] Irodalom forradalom 1917-1919. Az orosz és magyar forradalmak egykorú irodalmi dokumentumok tükrében [Bp., Magvető Könyvkiadó, 1956], 272.

[6] Németh László, Homályból homályba. Életrajzi írások [Bp., Magvető és Szépirodalmi Könyvkiadó, 1977], 157.

[7] Márai Sándor, Ökölcsapás // Magyarország 1919. május 8., 1.